20 év után másodszor is olvasom Thomas Mann regényét. Elég nagy vállalkozás: két vastag kötet jó 2000 oldallal. Már vagy két hónapja ülök rajta, és naponta csak 2-3 fejezettel jutok előre: minden mondatot hagyok a nyelvemen szétolvadni, hogy meg tudjam emészteni. Kellemes emlékeim vannak róla, ezért vettem a kezembe másodszor is; de hogy ilyen jó, azt nem tudtam. Kár, hogy a könyvek szentek számomra és nem sárgítottam be a főbb gondolatokat; akkor tudnék belőle később idézni vagy hivatkozni rájuk.
A legismerősebbek a bibliai leírások: Jákob történetei és A fiatal József. A szerzőnek mélyen kellett kutatnia, vagy pedig olyan jól kiismeri magát ezen a környéken, hogy amit a Tórából (Mózes könyveiből) ismerek, azt teljesen konzisztensen kiegészítik és gazdagítják a leírásai. Persze veszi magának az írói szabadságot, történeteket és személyeket ide-oda mozgat az időben; de a kultúra, az emberek gondolkodásmódja, a keleti világ teljesen plauzibilis.
Ahol később az egyiptomi életformát, vallást és történelmet szedi szét és építi fel, az már nem annyira ismerős (legfeljebb, Mika Waltari Szinuhéje, ha átviláglik), és ott hinnem kell neki, hogy ott hasonlóképpen jól kiismeri magát.
Az egészben az istenképe a legfeltűnőbb. Úgy néz ki, Thomas Mann implicit ateista. Ez azt jelenti, hogy ezt sehol sem jelenti ki, de az érvelése és a magyarázatai emellett szólnak. Nyilvánvalóan a gondolkodása megfelel a (ma már nem annyira aktuális) Bultmann-féle teológiának, amely Isten létét nem feltételezi ahhoz, hogy a hit jelenségeit megvilágítsa. Ez más regényeiben is így jelentkezik, mint pl. A törvényben. Érdekes azonban, hogy a szerző mindig nyitva hagy magának egy kiskaput. A dolgok így és így vannak, ezt tudjuk – magyarázza –, de talán mégsem egészen – és csodákról számol be, beteljesült ígéretekről, felismerésekről és tapasztalatokról, amelyeket a teológiája nem fed le. Az a gyanúm, hogy a legtöbb istentagadó hasonlóképpen gondolkozik: a felszínen mindenre van ésszerű magyarázata, de a szíve mélyén gyanítja, hogy mégsem olyan egyszerűek a dolgok. Csak hát Thomas Mann-nál ez ki is derül.
Különösen látszik ez az istenkapcsolaton, amelyet József szájába helyez. Mindig csodálkozom rajta, hogy egy nemhívő honnan szerzett ilyen mély felismeréseket Isten lényegéről, ahogy én Őt ismerem. Annyira részletesen és mélyértelműen írja le József motivációját, Istennel való kapcsolata következtében így nem nem másképp cselekedni, hogy nekem úgy tűnik, ezt magának is meg kellett élnie. Vagy pedig valamilyen nagyon autentikus forrásból értett meg sok minden.
Feltételezem, hogy ez a forrás a felesége volt. Ismert, hogy zsidó volt. És ha hívő, akkor egy ilyen istenkapcsolata lehetett. A kereszténységben ez a fajta értelmezés csak az utolsó ötven évben talált széles alapokra, miután (talán a holokauszt-trauma és Izrael állam alapítása következtében) egyre több keresztény fordul Isten választott népe felé, tanul a hitük gyakorlásából és saját magukat zsidó-kereszténynek vallják. Azóta egyre-másra keletkeznek messiáshívő zsidó gyülekezetek és hívő rabbik gyakorolnak döntő befolyást a kereszténység szélesedő rétegeinek istenértérsére. Az én istenkapcsolatomat is módosították ilyen érintkezések velük – és éppen abba az irányba, amelyet Thomas Mann a főhősében leír. Még a (teljesen vallásellenes) tolerancia az egyiptomi kultuszokkal szemben, amelyekben mégiscsak Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét találja meg, megfelel az én világnézetemnek.
Thomas Mann egy különleges író. A József és testvérei persze alkalmatlan elsőnek elolvasni tőle. Bemelegítőnek jobb a novelláit venni: A Gazda és kutyája, Vasúti szerencsétlenség vagy a Kis Friedemann úr – ezeket könnyű olvasni és már tartalmaznak valamit abból, ahogy mély és jelentőségteljes gondolatokat közöl. Ezektől kedvet lehet kapni A kiválasztottra és a Buddenbrook családra, még ha az utóbbi eléggé vastag is. Ezek olvasmányosak, és felfedezi az ember, hogy nem laposak. Egy motiváció lehet a Buddenbrook-hoz a megfilmesítése, de inkább a klasszikus (Liselotte Pulverrel) mint az új.
Valamikor jön aztán a Halál Velencében, és A varázshegy, amely a világtörténelem legeseménytelenebb regénye, de amit annak idején esténként nem tudtam abbahagyni. A csúcspontot azonban a Doktor Faustusban értem el, amely egy valódi kihívás – nem is regény, inkább egy nagyon hosszú esszé. Míg a József és testvéreinél az embernek csak az első száz oldalon (Pokolraszállás) kell átrágnia magát, ezután a történet nagyon olvasmányos, a kemény munka érzése a Doktor Faustus esetében végig nem szűnik meg. Olyan, mint a modern zene, amiről szól (hiszen Thomas Mann és Arnold Schönberg barátsága ihlette). Úgy mondják, az ilyen zenét nem azért hallgatjuk, hogy élvezzük, hanem hogy a szellemünket képezzük. Így van ez a könyvvel is. Megváltoztatja az embert, ha elolvasta. Akkor megérti, mire jó, ha képezzük a szellemünket. Utána elkezdi Honeggert és Sztravinszkijt (mint a Doktor Faustust is) élvezni.